A gyerekeknek mindig mindenhol az volt a természetes óhaja, hogy játszhassanak. Kézenfekvő volt, hogy a háborút játsszuk. Egy jó (felszabadító) és egy rossz (aggresszió) csapat, és kötelező forgató könyv volt, hogy a jó mindig győzzön. Ezt sokszor a kicsik nem tudták maradéktalanul betartani. A "fegyverek" sem voltak hiány: puskák, kardok, íjak, kések. Lassan azt vettem észre, hogy egyre én is aggresszívabb lettem. Otthon és az iskolában én minta gyerek voltam, de az otthon és az iskola közötti úton "bandíta" vezér lettem, és tényleges veszekedések voltak a különböző falvak gyerekei között, vérző fejekkel. Emiatt nem kaptam Ho apó medálját a harmadikban, a falunépközösség által erkölcsileg gyengének minősítés miatt. Talán a pszichológusok megtudnák magyarázni, hogy amit csináltunk, erkölcsileg nem volt elítélhető, mert nekünk játék volt, és mindenki győzni akart. De pszichológus nálunk akkor nem létezett...
A színpadra is kizárólag háborús darabok kerültek. Ennek is meg volt sablonja: egy kommunista katona az ellenség fogságába került. Kegyetlenül vallatták, de ő mindent ellenállt, nem árulta el a barátait. Lázadást szított az ellenség katonai között, hogy a jó oldalra álljanak át. Egy éjszaka felkelés tört ki a táborban és felszabadították a fogvatartottat. Emlékszem, hogy a negyedikes voltam, én is egy külön darabot írtam a falu útörői csapatjának, én választottam ki a szereplőket és az egyik főszereplőt is én játszottam. A sablonos szereposztás az volt: az ellenség kapitánya eszik iszik ahogy jónak lát, de a közkatonája csak néz, és a kommunista pedig éhesen is kiáll. Csak a valóság közbe szólt, az egyik közkatona szereplője panaszkodott, hogy miért nem kapott enni a gyakorlás közben, mert tényleg kaptunk kaját a közösségtől. Képzeljék el, ha az eredeti forgató terv szerint csak én és egy másik helyettes kapott volna ennivalót, ami felháborító lett volna. Végül megsajnáltam a reklámozót és jogosnak tartottam módosítani a forgatókönyvet: mindenki kap ennivelót, csak a kommunistakatona nem ( botrány lett volna ha ennivalót is kapott volna az ellenségtől). Most visszagondolva nem is hittem el, hogy képesek voltunk tízévesen így gondolkodni...
