Az élet gyorsan alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. A nagyvárosokból illetve stratégiailag fontos csomópontokból elköltöztettek gyerekeket vidékre, rokonokhoz, ismerősökhez. Az elköltöztetések általában egész éjjel történtek, a szülők siettek vissza a városba, mert nem hagyhatták magára a lakásukat, és dolgozniuk is kellett. A vidéki iskolákban megjelentek "diákmenekültek", akik általában okosabbak (legalább azt gondolták magukról) és szebb ruhákat holdtak. S természetesen ők vezették be az újabb diákcsíneket az iskolában. De örök igazság, ha jó tanuló vagy, lehetőleg a legjobb az osztályban, senki nem mer lenézni. Az iskolában mégis a tudás a legfontosabb volt.
De lassan sehol nem voltunk biztonságban. Hallottuk, azt mondták, hogy az amerikaiak azt gondolják, hogy minden erdő, minden bokor lehet pontenciális búvó helye Viet Congnak, bármikor lehullhat egy bomba a fejünk fölött. Idővel mi gyerekek is annyira szoktunk hozzá a háborúhoz, hogy nem bújtunk el a bunkerbe, hanem felmásztunk magas fákra, ahonnan jól lehetett látni a légi harcokat. Az amerikai gépekből általában 20-30 kmről a cél előtt rakétákat lőttek ki, csak közvetlen a cél fölött ereszkedtek le ledobni a bombákat és fuss el vele. Féltek az ágyuktól, Mic - 17-es, Mic- 21-esek -től. Nagy öröm volt számunkra, ha egy égő gépet láttunk, persze néha tévedésből az égő Mic-nek is örömmel kiabáltunk, pedig ugye az a miénk volt...Tényleg élő filmet láttunk, az élmény vegyes volt. Egyszer fent voltam a fa tetején és láttam egy gépet ledobni két bombát majdnem közvetlen a fejem fölött. Gyorsan leereszkedtem, de mire leértem a földre, a bombák felrobbantak onnan 3 km-re. A tanulság: ha láttad a bombát közvetlen a fejed fölött ledobni, nyugodtan maradhatnál a fán, a fizikai mozgási törvények szerint.
Mi gyerekek voltunk a háborúban, amikor mindenből hiányt szenvedett mindenki, a szeretetből is, mert a szülőket is rikán láttuk, vagy katonának mentek és harcoltak a messzi földön, vagy a városban dolgoztak, csak a hétvégeken jöttek értünk, ha egyáltalán még eljöhettek. Tény, ha megvizsgáljuk a testmagasságunkat, 20 cm-is hiányzik a mai gyerekekhez képest. Emlékszem egyszer, amikor még tíz éves voltam, a vacsoránál elsírtam magam, mert láttam, hogy csak rizs és zöldség volt mint mindig. Megmondtam anyámnak, hogy hús nélkül nem tudok gondolkodni tanulni. De anyám szigorú volt, azt mondta, csak ez van, nem volt más. Utólag megbántam, mert nem volt jogom többet megkövetelni, de legalább a gyerek (én voltam az) őszinte volt...
