1965-öt írtunk. Amikor másodikos voltam az általánosban. Az egyetlen sport volt, amelyet igazán szerettem és volt alkalmam gyakorolni: a foci. És éppen ez volt a baj. Az egyik mecsen a labda helyett a lábamat rugta az én unokatestvérem. Torzult arccal elestem. Azt mondták, hogy én csak tettettem magam, és ott is hogytak egyedül a rizsföldön. De tényleg nagyobb volt a baj, nem tudtam járni. Végül hazavittek. Apám orvos volt, azonnal a lábcsonttörést sejtette, s három bambusz rúddal körbetekerve rögzítette a sérült lábomat, s emiatt éjszaka nem tudtam rendesen aludni, egyrészt a fájdalom miatt, másrészt  nem is lehetett oldalra fordulni.

Másnap egy függőágyba tettek, az ágyat pedig egy bambusz rúdra, azt meg két biciklire rögzítették. Akkor bicikli volt az egyetlen szállító eszköz, amely szóba jöhetett, a mentőkről ne is beszéljünk. A megyei korhár "csak" 25 kmre volt az otthonunktól, így ha minden rendben megy, csak pár órás gyaloggal érkezhettünk volna oda, egy tűző napon. Elején minden sima ment, működött a biciklis szerkezet, csak nem szabad kiabálnom a nem éppen kényelmes felvő helyzet és lebegő mozgások által produkált fájdalom miatt.

Még nem voltunk az út felén, amikor bombázó repülőgépek jöttek. Meg kellett állnunk az út szélén, hogy ne vegyenek észre fenntről. Szerencsére nem mi voltunk éppen a célpont, hanem a megyeszékhely, ahová akartunk menni. Ha nagy nehezen is, végül megérkeztünk a megyeszékhelyre, s a korház után érdeklődtünk, amely éppen onnan 20 km-re elköltözött egy másik városba. Szerencsénkre egy katonai terherautó segített oda vinni, ebben nagyon készséges volt a sofőr. Mire oda értünk este 9 táján, megint azt mondták, hogy tovább elköltözött a korház vidékre, onnan 40 km-re. Megkérdezhetik, hogy miért nem telefonáltunk előre. Azt is megtettük volna, ha lett volna telefon.

Az volt a legmeglepőbb az egészben , hogy előbb-utóbb mindig megérkeztünk a korházakba, de inkább utóbb, közben mi történt veled és mit érzel, az nem számított. Még annak is öröltél, hogy még élsz.

Nem írom le, hogy korháznak mondható-e, de az volt a lényeg, hogy ott voltak orvosok és ápolónők, akik lelkimetesen begipszelték a két lábamat, s majdnem egy hónapig ott is kellett feküdnöm, ezútán elengedtek az apám munkahelyére.

Ez a három hónap az apám munkahelyén emlékezetes volt számomra, mert ott sok mindent láttam, amit otthon soha nem láthattam volna. Láttam egy kínait, aki hatalmas pofonokat adott honfitársának azért, mert az eltussolt néhény étkezési jegyet, mert ugye példát kellett volna mutatnia a nagy testvérnek. De ami sokkolt, amikor olvastam egyik kínai folyóiratban:" Határozottan elítéljük a Szovjetunió kormányát, aki ok nélkül haza kényszerítette a kínai diákokat " . Hát nem meglepő egy 8 éves gyerek számára, aki eddig hivatalosan csak a kommunista rendzser megingathatatlan barátságáról hallott? Valamint történt, amiről nekünk nem beszéltek.

Engem legelején  a helybeli "káderi" gyerekek hajlandóak voltak lenézni, mert azt gondolták, hogy én is olyan buta vagyok, mint a többiek. Egyszer figyeltem egy másodikos és egy harmadikos gyereket, hogy segítettek egymásnak házi matekot csinálni. Szóltam, hogy hibásan csináltak. A nagyobb dühös volt, azt mondta, hogy ne üssem az orramat a dolgaikba, amihez nem értek. De igazam lett ( azóta szerettem a matekot, mert legalább ebben nem tudnak csavarni). Lassan rájöttek, hogy velem nem lehetett csak úgy elintézni, mert nélkülem sok házijuk megoldatlan maradt volna. A végén még megkedveltük egymást.

Három hónap után levették a gipszet, és kb. 6 hónap után végleg hazaengedtek az egész család örömére. De a szüleim elhatározták, hogy ne menjek a harmadikba, hanem ismételjem meg a másodikat. Attól féltek, hogy a gyenge lábam miatt nem bírtam volna a tempót, pedig már a negyedikes feladatokat is tudtam megoldani akkor. Ez a döntésük utólag nyolc év után igazolta igazán az értelmét, mert ezzel elkerülhettem a hadi behívást, mert pont akkor ért véget a háború és felvettek az egyetemre, így tudtam elhalasztani a katonai szolgálatot. De ne szaladjunk el ennyire.