Bunker iskolák

Néha a politika az oktatási területen is tetten érhető volt. Például az idegennyelv-oktatás. Amikor még az elemiben voltam ( elfelejettem megemlítenni: akkor nálunk 10 osztályos rendszer volt: 4 év elemi, 3 év általános, 3 év gimnázium és + egy előkészítő év az iskolakezdés előtt), a 4. osztályban, a felettem lévő osztályokban az általánosban kínaiul tanultak ( nálunk az elemiben nem volt idegennyelvoktatás). Én mindig érdeklődéssel figyeltem, hogyan írtak és beszéltek kínaiul unokatestvéreim . Mint tudjuk a kínai nyelvírás képszerű, ugyanúgy mint a régi vietnámi (a Nom nyelv).  De a 19. században franciák átírták ( teljes sikerrel) a latinbetűre, hogy megkönnyítsék a gyarmasítók munkáját. A mai vietnami nyelvben is nagyon sok kínai eredeti szó, valamikor mi is Kína gyarmata voltunk ezer évig... De nagy bánatomra mire felvettek az általánosba az 5. osztályba, a kínai nyelvoktatást megszűntették a politikai nézeteltérések miatt. Majd látni fogják a vietnami-kínai kapcsolat az egész háború alatt mindig ellenmondásos volt. Tehát az 5-7. osztályban sem tanultam idegennyelvet. Így kerültem a gimnáziumba a 8. -ba, amikor oroszul tanítottak. S nem kellett dicsekednem, de oroszban is mindig én voltam a legjobb, mert szerettem az idegennyelvet ( nem azért, mert orosz vagy kínai ill. majd angol). A módszer nagyon egyszerű volt: bemagoltam az egész szöveget és fejből fújtam az egészet. Sajnos a 9. osztály közepén megint abban kellett hagynom az orosz tanulást , mert a tanár elköltözött és nem volt helyettesítő. De így is "kommunikációs képes" nyelvismeretem volt, amit majd később hasznosíthattam, amikor a Magyarországra vonattal való utazásközben Moszkvában én lettem az "utcai tolmács" .

Természetesen mostanában Vietnamban is az angolnyelv az úr. De nem elég ! Hozzá kezdenek újból tanulni kínaiul, japánul, koreaiul, oroszul, németül, franciául... A volt franciai elnök Chirac azt mondta Vietnamban, hogy vigyázzunk, nehogy megint az Amerika kulturális  gyarmatává váljunk az angolnyelv miatt. Hiába pl. a magyarnyelv nem is jöhetne szóba érthető okok miatt ugye ...? A nyelvet csak akkor tanulják szivesen, ha nagyon muszáj és hasznosat tudnak húzni belőle. De én büszke vagyok arra, hogy a magyarnyelvet tanulhattam és ezen a nyelven a világhálozaton is óriási tudásanyagokat lelhetek.

A nehéz időkben, illetve a mozgalmi időkben bizonyos fogalmak teljesen mást jelentettek. Például a kommunista akkor nálunk nem szitokszó volt, mint most itt Magyarországon egyesek nagyszeretettel bunkoznak vele. A háborúban ha kommunista vagy, azt jelenti, hogy kész vagy meghalni a hazádért. Példát kell megmutatnod mindenki előtt, mindig a nehezebb feledatot és kevesebb pihenőt, kevesebb kivánságod. Ez nem azt jelentette, hogy csak úgy be akartál lépni a Pártba, hanem csak akkor lehetnél a Kommunista Párt tagja, ha erre méltónak találtatnak. Párttag lenni és meghalni a hazádért ennél dicsőségesebb tett nem is létezett egy kis katonának. De utólag elismerem, hogy tragikus sorsok is voltak emiatt. Történetesen az én anyám nővérének idősebb fia katona volt és egyszer párnapos szabadságot kapott, hazalátogatott és megnősült. Azt a helybeli lányt vette feleségül, akinek az apja valamikor régen földerúr családjából való volt, de a családja is elszegényedett ugyanúgy mint mi mindnyájan. A dolognak egészen addig nem volt semmi problémája, míg egyszer a katonaságból két tisztet küldtek hozzánk a katona unokabátyám felesége családjának származását kutatni. Csak nagyon későn derült ki a leveleiből, hogy az unokabátyám nem lehetett a Párt tagja a felesége származása miatt. Képzelhetik, egy világ omlott össze az unokabátyám előtt, s vége a katonai karrierjének. Mi tudtuk, hogy a háborúban a biztonság miatt nagyon alaposan kellett szelektálni, de mégis nehéz volt megemészteni, hogy ez pont a szeretetteinkkel történt. S a házaságuknak nem lehetett volna más vége, mint a válás. Apám orvos, katonaorvos és szintén párttag volt (akkor nem is létezett orvos párttag nélkül), de nem láttam, hogy valami hasznom lett volna ebből, csak mindig azt láttam, hogy az egész életében nem volt semmje, és ritkán láttam élni velünk. Talán annyi hasznom volt, hogy nem akadályoztak meg abban, hogy Magyarországra küldjenek tanulni, amikor jól sikerült a felvételim. De soha nem lehetett volna tudni, hogy ha nem lett volna háború, éppen egy amekikai vagy franciai egyetemen diplomáztam volt. De nem érdemes eljátszadozni azzal a gondolattal ,hogy " mi lett volna ha...".

Az élet gyorsan alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. A nagyvárosokból illetve stratégiailag fontos csomópontokból elköltöztettek gyerekeket vidékre, rokonokhoz, ismerősökhez. Az elköltöztetések általában egész éjjel történtek, a szülők siettek vissza a városba, mert nem hagyhatták magára a lakásukat, és dolgozniuk is kellett. A vidéki iskolákban megjelentek "diákmenekültek", akik általában okosabbak (legalább azt gondolták magukról) és szebb ruhákat holdtak. S természetesen ők vezették be az újabb diákcsíneket az iskolában. De örök igazság, ha jó tanuló vagy, lehetőleg a legjobb az osztályban, senki nem mer lenézni. Az iskolában mégis a tudás a legfontosabb volt.

De lassan sehol nem voltunk biztonságban. Hallottuk, azt mondták, hogy az amerikaiak azt gondolják, hogy minden  erdő, minden bokor lehet pontenciális búvó helye Viet Congnak, bármikor lehullhat egy bomba a fejünk fölött. Idővel mi gyerekek is annyira szoktunk hozzá a háborúhoz, hogy nem bújtunk el a bunkerbe, hanem felmásztunk magas fákra, ahonnan jól lehetett látni a légi harcokat. Az amerikai gépekből általában 20-30 kmről a cél előtt rakétákat lőttek ki, csak közvetlen a cél fölött ereszkedtek le ledobni a bombákat és fuss el vele. Féltek az ágyuktól, Mic - 17-es, Mic- 21-esek -től. Nagy öröm volt számunkra, ha egy égő gépet láttunk, persze néha tévedésből az égő Mic-nek is örömmel kiabáltunk, pedig ugye az a miénk volt...Tényleg élő filmet láttunk, az élmény vegyes volt. Egyszer fent voltam a fa tetején és láttam egy gépet ledobni két bombát majdnem közvetlen a fejem fölött. Gyorsan leereszkedtem, de mire leértem a földre, a bombák felrobbantak onnan 3 km-re. A tanulság: ha láttad a bombát közvetlen a fejed fölött ledobni, nyugodtan maradhatnál a fán, a fizikai mozgási törvények szerint.

Mi gyerekek voltunk a háborúban, amikor mindenből hiányt szenvedett mindenki, a szeretetből is, mert a szülőket is rikán láttuk, vagy katonának mentek és harcoltak a messzi földön, vagy a városban dolgoztak, csak a hétvégeken jöttek értünk, ha egyáltalán még eljöhettek. Tény, ha megvizsgáljuk a testmagasságunkat, 20 cm-is hiányzik a mai gyerekekhez képest. Emlékszem egyszer, amikor még tíz éves voltam, a vacsoránál elsírtam magam, mert láttam, hogy csak rizs és zöldség volt mint mindig. Megmondtam anyámnak, hogy hús nélkül nem tudok gondolkodni tanulni. De anyám szigorú volt, azt mondta, csak ez van, nem volt más. Utólag megbántam, mert nem volt jogom többet megkövetelni, de legalább a gyerek (én voltam az) őszinte volt...

 

A gyerekeknek mindig mindenhol az volt a természetes óhaja, hogy játszhassanak. Kézenfekvő volt, hogy a háborút játsszuk. Egy jó (felszabadító) és egy rossz (aggresszió) csapat, és kötelező forgató könyv volt, hogy a jó mindig győzzön. Ezt sokszor a kicsik nem tudták maradéktalanul betartani. A "fegyverek" sem voltak hiány: puskák, kardok, íjak, kések. Lassan azt vettem észre, hogy egyre én is aggresszívabb lettem. Otthon és az iskolában én minta gyerek voltam, de az otthon és az iskola közötti úton "bandíta" vezér lettem, és tényleges veszekedések voltak a különböző falvak gyerekei között, vérző fejekkel. Emiatt nem kaptam Ho apó medálját a harmadikban, a falunépközösség által erkölcsileg gyengének minősítés miatt. Talán a pszichológusok megtudnák magyarázni, hogy amit csináltunk, erkölcsileg nem volt elítélhető, mert nekünk játék volt, és mindenki győzni akart. De pszichológus nálunk akkor nem létezett...

A színpadra is kizárólag háborús darabok kerültek. Ennek is meg volt sablonja: egy kommunista katona az ellenség fogságába került. Kegyetlenül vallatták, de ő mindent ellenállt, nem árulta el a barátait. Lázadást szított az ellenség katonai között, hogy a jó oldalra álljanak át. Egy éjszaka felkelés tört ki a táborban  és felszabadították a fogvatartottat. Emlékszem, hogy a negyedikes voltam, én is egy külön darabot írtam a falu útörői csapatjának, én választottam ki a szereplőket és az egyik főszereplőt is én játszottam. A sablonos szereposztás az volt: az ellenség kapitánya eszik iszik ahogy jónak lát, de a közkatonája csak néz, és a kommunista pedig éhesen is kiáll. Csak a valóság közbe szólt, az egyik közkatona szereplője panaszkodott, hogy miért nem kapott enni a gyakorlás közben, mert tényleg kaptunk kaját a közösségtől. Képzeljék el, ha az eredeti forgató terv szerint csak én és egy másik helyettes kapott volna ennivalót, ami felháborító lett volna. Végül megsajnáltam a reklámozót és jogosnak tartottam módosítani a forgatókönyvet: mindenki kap ennivelót, csak a kommunistakatona nem ( botrány lett volna ha ennivalót is kapott volna az ellenségtől). Most visszagondolva nem is hittem el, hogy képesek voltunk tízévesen így gondolkodni...

 

 

A tanterem egy a domboldalba ásott terem, a tető bambuszgerendákból és szalmaszálakból készült. A terembe több irányból futott be a közlekedő folyosók hálozata (másfél méteres mélységű gödrök), s a folyosók mindkét oldalán voltak a tényleges bunkerek ( földdel fedve), ahová be lehet bújni a támadás esetén. De hogyan lehetett jelezni, hogy jönnek a repülőgépek? A hangjukból, ami azt jelenti, hogy ha meghalljuk a repülőgépek hangját, már robbanna a bomba. Utólag rájöttem, hogy a bunkerek inkább pszichológiailag voltak jók, hogy az ember úgy érezze, mintha valami védené, de gyakorlatilag nem véd semmi, ha tényleges támadás éri. Mégis milliók éltünk ebben a tévhitben éveken keresztül.

Otthontól iskoláig vezető útak mentén szintén gödröket ástak " szükség esetére". Mindenki szalmakalapot viselt, amely állítólag megvédené a repeszektől. Ki lehetett volna állítani, hogy kié volt a legszebb kalap. Tilos volt csoportosan közlekedni, fényes tárgyakat hordani, pláne futni, amikor jöttek a repülőgépek.

A tankönyveket természetesen ingyen kaptuk, hozzá a tintát, papírt, ceruzákat. Egyébként a tanítás teljesen normális ütemben haladt, vagyis a tananyagok "normálisak" voltak a háború egész ideje alatt. Aki okos volt mindent megértett, aki nem értett semmit, hát nem értett. Az osztályokat szigorúan osztályoztak és a diákokat rangsorolták. Ebben a tekintetben versenyszellem mindig volt a diákok között.

Természetesen az Észak Vietnamban nem láttuk még, hogy nézett ki az amerikai ellenség, de az iskolában rajzversenyt tartottak arról, hogy ki tudja legszellemesen  megfesteni az ördögöt, akit sose látott, de mindennap hallott róla és látta a gépeit és nagyon gyűlöli, utálja. És milyen szép volt a Szovjet, kínai , kubai ... barátság. Mi természetesen tényleg elhittük, mert nagyon is hihető volt, ott a bunker volt a bizonyíték...

1965-öt írtunk. Amikor másodikos voltam az általánosban. Az egyetlen sport volt, amelyet igazán szerettem és volt alkalmam gyakorolni: a foci. És éppen ez volt a baj. Az egyik mecsen a labda helyett a lábamat rugta az én unokatestvérem. Torzult arccal elestem. Azt mondták, hogy én csak tettettem magam, és ott is hogytak egyedül a rizsföldön. De tényleg nagyobb volt a baj, nem tudtam járni. Végül hazavittek. Apám orvos volt, azonnal a lábcsonttörést sejtette, s három bambusz rúddal körbetekerve rögzítette a sérült lábomat, s emiatt éjszaka nem tudtam rendesen aludni, egyrészt a fájdalom miatt, másrészt  nem is lehetett oldalra fordulni.

Másnap egy függőágyba tettek, az ágyat pedig egy bambusz rúdra, azt meg két biciklire rögzítették. Akkor bicikli volt az egyetlen szállító eszköz, amely szóba jöhetett, a mentőkről ne is beszéljünk. A megyei korhár "csak" 25 kmre volt az otthonunktól, így ha minden rendben megy, csak pár órás gyaloggal érkezhettünk volna oda, egy tűző napon. Elején minden sima ment, működött a biciklis szerkezet, csak nem szabad kiabálnom a nem éppen kényelmes felvő helyzet és lebegő mozgások által produkált fájdalom miatt.

Még nem voltunk az út felén, amikor bombázó repülőgépek jöttek. Meg kellett állnunk az út szélén, hogy ne vegyenek észre fenntről. Szerencsére nem mi voltunk éppen a célpont, hanem a megyeszékhely, ahová akartunk menni. Ha nagy nehezen is, végül megérkeztünk a megyeszékhelyre, s a korház után érdeklődtünk, amely éppen onnan 20 km-re elköltözött egy másik városba. Szerencsénkre egy katonai terherautó segített oda vinni, ebben nagyon készséges volt a sofőr. Mire oda értünk este 9 táján, megint azt mondták, hogy tovább elköltözött a korház vidékre, onnan 40 km-re. Megkérdezhetik, hogy miért nem telefonáltunk előre. Azt is megtettük volna, ha lett volna telefon.

Az volt a legmeglepőbb az egészben , hogy előbb-utóbb mindig megérkeztünk a korházakba, de inkább utóbb, közben mi történt veled és mit érzel, az nem számított. Még annak is öröltél, hogy még élsz.

Nem írom le, hogy korháznak mondható-e, de az volt a lényeg, hogy ott voltak orvosok és ápolónők, akik lelkimetesen begipszelték a két lábamat, s majdnem egy hónapig ott is kellett feküdnöm, ezútán elengedtek az apám munkahelyére.

Ez a három hónap az apám munkahelyén emlékezetes volt számomra, mert ott sok mindent láttam, amit otthon soha nem láthattam volna. Láttam egy kínait, aki hatalmas pofonokat adott honfitársának azért, mert az eltussolt néhény étkezési jegyet, mert ugye példát kellett volna mutatnia a nagy testvérnek. De ami sokkolt, amikor olvastam egyik kínai folyóiratban:" Határozottan elítéljük a Szovjetunió kormányát, aki ok nélkül haza kényszerítette a kínai diákokat " . Hát nem meglepő egy 8 éves gyerek számára, aki eddig hivatalosan csak a kommunista rendzser megingathatatlan barátságáról hallott? Valamint történt, amiről nekünk nem beszéltek.

Engem legelején  a helybeli "káderi" gyerekek hajlandóak voltak lenézni, mert azt gondolták, hogy én is olyan buta vagyok, mint a többiek. Egyszer figyeltem egy másodikos és egy harmadikos gyereket, hogy segítettek egymásnak házi matekot csinálni. Szóltam, hogy hibásan csináltak. A nagyobb dühös volt, azt mondta, hogy ne üssem az orramat a dolgaikba, amihez nem értek. De igazam lett ( azóta szerettem a matekot, mert legalább ebben nem tudnak csavarni). Lassan rájöttek, hogy velem nem lehetett csak úgy elintézni, mert nélkülem sok házijuk megoldatlan maradt volna. A végén még megkedveltük egymást.

Három hónap után levették a gipszet, és kb. 6 hónap után végleg hazaengedtek az egész család örömére. De a szüleim elhatározták, hogy ne menjek a harmadikba, hanem ismételjem meg a másodikat. Attól féltek, hogy a gyenge lábam miatt nem bírtam volna a tempót, pedig már a negyedikes feladatokat is tudtam megoldani akkor. Ez a döntésük utólag nyolc év után igazolta igazán az értelmét, mert ezzel elkerülhettem a hadi behívást, mert pont akkor ért véget a háború és felvettek az egyetemre, így tudtam elhalasztani a katonai szolgálatot. De ne szaladjunk el ennyire.